A történetem második része..

Mostanában nincs túl sok időm, vagy ha van, azt a többi blog írására töltöm, vagy pedig tanulok. Körülbelül április vége fele már kész lesz. :)

Megosztás a facebookon

Egy újabb nap a suliban. Esküszöm, hogy hamarosan beteg leszek..már nem bírom tovább ezt a meleget. Körülbelül 30 fok van még az árnyékos helyeken is, és mint mindig, most is az iskola-szabályzatának hűen viselni kell a vastag egyenruhánkat. Beleőrülök ebbe az egészbe. Teljesen leizzadtam és még csak most kezdődnek az órák. Leültem a hátsó sorba, az utolsó előtti padba. Körül vagyok véve fiúkkal. Mögöttem Chen ül, jobboldalamon Keita, baloldalamon Haruka és előttem... Minho.♥

Tudni illik...kissé belé vagyok zúgva harmadik osztály óta. A fekete haja, a tengerkék szemei és az a szívdobogtató mosolya.. Miért kell pont előttem ülnie? Jaj nem azért mondom.. csak néha olyan szinten zavarba jövök szimplán a háta látványától. És csak úgy bámulom.. és bámulom.. és bámulom... Amikor Mrs. Nakumo kizökkent és fapálcájával az asztalomra csap. Az osztály, Minho-val együtt rám néz értelmetlen fejjel, hogy mi a fenét művelek PONT az öreglány óráján. Jó tanuló vagyok, csak néha szeretek álmodozni. Elképzelni, hogy Minho-val kézen fogva sétálunk egy cseresznye-fa virágos kertben...nevetgélve. Atyám.. a gondolattól is elolvadok. De esélyem sincs nála. A lányok folyton rámásznak, na és persze..jár is valakivel, szóval ez nekem Mission Impossible. A barátnője, Seiko egy nagyon kedves lány. Nem csak hogy kedves, okos, szép és iszonyat gazdag is. Nem mintha egy szegény családból jöttem volna, van pénzünk, csak nem vagyunk akkora kulákok, mint Seiko-ék. Ők tamagoyaki-val kezdik a napot és dango-val fejezik be. 

Na de mindegy is. Ideje lenne ráébrednem, hogy sosem lelem meg az igazit. Ma csak 5 óránk volt, tehát hamar végeztünk. A barátnőimmel egy ideig még az iskola kapujában beszéltük meg a pénteki tennivalókat. Péntek volt a mi napunk. Elmentünk csajos bulit tartani és megünnepelni, hogy én vagyok az egyetlen a csapatban aki szingli.

Amikor elbúcsúztam tőlük, nagy lendülettel indultam hazafele. A sportpálya fele mentem, arra rövidebb volt az út és néha megálltam egy kicsit kosarazni is a fiúkkal, mert ebben a sportban verhetetlen voltam. Ja és persze néha Minho is erre járt és beszélgetett a barátaival arról, hogy mik történtek a családi vakáción. Jó volt leülni egy padra vele és csak bámulni rá bambán. Egy szót sem értettem abból amit mondott, de biztos klassz, mert ő mesélte és nem más.

Ez alkalommal nem a padon találtam. A többi sráccal kosarazott. Még sose láttam itt játszani. Egész tehetséges. Ahogy egyre melegedett, azt határozta el, hogy merényletet követ el ellenem és leveszi a pólóját. Majd meghaltam fan görcs-ben. Kikockásodott hasa ott virított szemeim előtt... Miért Minho.. miért? Még túl fiatal vagyok a halálhoz. 

A könyveimet mellkasomhoz szorítottam, és csak néztem, ahogy félmeztelenül, csapzottan szaladgál a labda után. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy ez a való élet. Amikor már a fellegekben jártam, egy ismerős hang hívott vissza a földre egy hangos kiáltással. 

'Ari! Vigyázz'

'H-Ha...?'

*BAMM*

A papírjaim és a könyveim szerte-széjjel hulltak. És az arcom sem volt jobb helyzetben. Már rájöttem. Eltalált az a tetves labda. De ha rájövök, hogy ki a tettes...

'Melyik hülye dobta ezt??'-kérdeztem a dühtől vörösen.

'Én voltam..ne haragudj..'-szólt egy srác, akit még nem láttam errefelé.

Szőkés haja volt és világoszöld szemei. Mégis ki ez? És miért nem vagyok már dühös?...

Megosztás a facebookon